3. fejezet

A vér is meghűlt bennem, ahogy megéreztem valakinek a kezét a vállamon. Teljesen megdermedtem, mozdulni sem bírtam. Nem tudtam, hogy mit cselekedjek, annyira pánikba estem. Mi van, ha ez az a valaki, akit a parkban is láttam, és álmomban is kísértett? Akkor nem tudott elkapni, de most nem tudok hova menekülni, és nincs, ki megmentsen…

Épphogy átfutottak ezek a gondolatok a fejemen, rájöttem, hogy igazából tök hülyeség az egész, és hogy az egészet csak beképzelem. Ötletem sincs, hogy mikor lettem ennyire paranoiás, de szerettem volna csak az álmom utóhatásának betudni.

Elernyedtek izmaim, ahogy fokozatosan megnyugodtam. Nem is tudom, honnét gondoltam, hogy majd pont engem szemel ki valaki áldozatának. Engem, egy kis senkit. Röhejes. Soha nem volt még részem semmi ehhez hasonlóban, akkor meg miért pont most lenne? Egy iskolában? Este ki tudja hánykor? Honnét tudná egyáltalán bárki is, hogy valaki ilyen későn még itt tartózkodik?

Lehunytam a szemem, majd lazaságot tettetve fordultam meg. Ahogy sejtettem, nem egy őrült pszichopata állt mögöttem, hanem az a fura srác az osztályból, akivel reggel összeütköztem. Igazság szerint, halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy mit akar tőlem. Ráadásul ilyen későn…

- Hát te? – néztem rá kérdőn nem túl sok érdeklődést mutatva. De nem is igazán őt figyeltem, sokkal jobban lekötötte a figyelmemet a környezetünk. Most már itt is ugyanolyan sötét volt, mint az iskola többi részén, és semmi zaj nem hallatszott leszámítva azt, amit mi ketten adtunk ki.

- Mutatok valamit – válaszolta titokzatosan, majd reakciómat meg sem várva sarkon fordult és elindult. A szám tátva maradt ezt látva, amin nem jött ki egyetlen ellenkező szó sem. Pedig szívesen megtettem volna. Aztán gondolkodás nélkül utána indultam. Csak tudnám, hogy miért.

Fogalmam sem volt arról, hogy hova megyünk. Mivel ez csak az első napom volt, nem igazán ismertem ki még magam itt, de az azért feltűnt, hogy lefelé megyünk. Amikor elértük a földszintet, azt hittem, hogy elhagyjuk az iskola épületét, de ehelyett folytattuk az utunkat lefelé egy használaton kívüli lépcsőn, ami egy „Belépni csak dolgozóknak” feliratú ajtó mögött rejtőzött.

Eddig az ismeretlen srác mögött haladtam, és nem kérdeztem semmit. Most azonban kezdtem egyre jobban furcsállani ezt az egész helyzetet, ezért két nagy lépéssel mellette teremtem, hogy kérdőre vonjam.

- Mégis hova a fenébe megyünk? – kérdeztem tőle nem túl barátságos hangnemben, mire ő csak mindent tudóan elmosolyodott.

- Hamarosan megtudod – válaszolta, de többet nem szólt, bennem pedig kezdett egyre jobban felmenni a pumpa.

- Na jó, én nem érek rá a te gyerekes hülyeségeiddel foglalkozni! – förmedtem rá. – Vagy elmondod most azonnal, hogy hova megyünk, vagy én itt hagylak, aztán azt csinálsz, amit akarsz! – magyaráztam, miközben beértünk egy kis pinceszerű helyiségbe.

A srác nem szólt egy szót sem, csak hirtelen megtorpant. Összevont szemöldökkel tekintettem körbe az apró helyiségben, amit mindössze egy kis falra akasztott lámpás világított meg. Egyetlen ajtót vagy bármilyen más kijáratot sem lehetett látni, azt leszámítva, amin bejöttünk, így még kevésbé értettem, hogy mégis mit akar ez a gyerek itt mutatni nekem.

Ő viszont egyáltalán nem zavartatta magát. Kicsit félre állt, hogy ne a talpunk alatt lévő szőnyegen taposson, majd leguggolt mellé, és félrehajtotta azt, ami alól előtűnt egy csapóajtó. Mindezt oly gyakorlott mozdulattal végezte el, hogy látszódott rajta, nem most járt itt először.

A csapóajtót felnyitotta, majd intett a kezével, hogy kövessem. Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy menjek-e utána vagy sem, de végül utána iramodtam, bár fogalmam sincs, miért. Talán azért, mert úgy gondoltam, ha már idáig eljöttem, akkor kiderítem, mi az, amit mutatni akar nekem. Vesztenivalóm amúgy sincs.

Gyorsan lemásztam a rövid létrán, majd a srác után indultam, nehogy eltűnjön a szemem elől, és én itt maradjak egyedül ezen a tök ismeretlen helyen. Szerencsére megvárt, így együtt indultunk tovább az újabb szűk kis folyosón, amit csak az ő kezében tartott lámpás világított meg.

- Elárulnád végre, hogy hova a fenébe akarsz vinni? – kérdeztem meg újból egyre türelmetlenebbül, de válasz ismételten nem érkezett rá. Idegesen fújtam ki a levegőt, majd már épp felkészültem volna egy letolásra, amikor hirtelen mégis megszólalt a srác.

- Sang Hyuk vagyok – mutatkozott be, bár egyáltalán nem érdekelt a neve. De valamilyen szinten azért mégis jó volt ismerni legalább egy valakit az egész suliban. Mondjuk, nem fognak sokat látni valószínűleg, de nem számít.

- Sue – feleltem erre, mire ő egy pillanatra megtorpant, de szinte rögtön tovább is indult. Kíváncsi lettem volna az arckifejezésére, de mivel a folyosó túl szűk volt ahhoz, hogy egymás mellett haladhassunk, kénytelen voltam Sang Hyuk mögött menni.

- Nem Su Jin a neved? – kérdezett vissza, mire felnevettem. Szóval ezen akadt fenn!

- De, igen, a koreai nevem. Amerikában viszont a Sue-t használtam, így egyfajta becenévként itt is rám ragadt – vontam vállat. – Meg amúgy is jobban szeretem, mint a Su Jint – jegyeztem meg mellékesen.

- Szerintem szép név – felelte Sang Hyuk, mire halványan elmosolyodtam.

- A tiéd viszont egyáltalán nem menő – vágtam rá kapásból, mire ő halkan felnevetett. Nos, örülök, hogy ennyire értékeli a humorom.

- Szólíts nyugodtan csak Hyuknak – mondta, mire bólintottam egy aprót.

- Becenév?

- Becenév – ismételte meg megerősítésképp, amit mondtam.

Ezt a rövid beszélgetésnek nem nevezhető valamit követően ismét nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, csak csendben mentünk előre. Őszintén szólva, kicsit untam már a monoton menetelést, főleg hogy a folyosó nem igazán akart a vége felé közeledni. Arról pedig végképp ötletem sem volt, hogy hol járhatunk most, azt leszámítva, hogy valahol a föld alatt.

- Tudtad, hogy ez az iskola már a világháborúk ideje alatt is létezett? – szólalt meg hirtelen Hyuk pár perc múlva.

- Nem – feleltem -, de nem is érdekel igazán. Csak egy iskola, mit érdekel engem a múltja! Felőlem akár maga Sejong király háza is lehetett.

- Szerintem azért érdekes, és tudod, miért? – kérdezte, de nem várta meg a válaszomat, hanem rögtön folytatta. – A titkos alagutak miatt. – Nem igazán értettem, hogy mire akar ezzel kilyukadni Hyuk, de szerencsére nem hagyta itt abba. – Mivel már a világháborúk alatt is megvolt ez az iskola, szükségesek voltak titkos kimenekítő útvonalak egy esetleges támadás miatt. Nagyon sok ilyen régi épület alatt biztosan megtalálhatóak még mindig ezek a járatok. Mi is egy ilyenben vagyunk éppen – mesélte, miközben az út kezdett emelkedni, ezzel jelezve, hogy már közel a felszín.

- Ez mind szép és jó, de mire megyek én ezzel? – értetlenkedtem, mert még mindig nem találtam meg az összefüggést aközött, amit mond és aközött, amit mutatni akar.

- Csak gondoltam, még a segítségedre lehet valamikor, ha tudod, merre lehet feltűnés nélkül eltűnni a suliból – vonta meg a vállát, majd hirtelen megint megtorpant. – Megérkeztünk – felelte egy újabb csapóajtó alatt állva. Itt viszont nem volt semmilyen létra vagy lépcső, de szerencsére nem volt olyan vészesen nagy távolság a föld és a kijárat között.

- Ah-ha – válaszoltam, miközben Hyuk elkezdett kimászni innét.

Igazából, még mindig nem értettem teljesen, hogy nekem miért lenne szükségem bármikor is erre a titkos útra, de inkább hanyagoltam ezt a témát. Hyuk amúgy is egy nagyon fura srácnak tűnt, még ha most „rendes” is volt velem. Azért inkább nem akarok vele szorosabb kapcsolatot kialakítani. Ki tudja, mik derülnének még ki róla.

Miután Hyuk sikeresen kiért a felszínre, lenyújtotta a kezét, hogy segítsen nekem, de nem volt szükségem rá. Egy gyakorlott mozdulattal én is felnyomtam magam, onnét pedig már nem volt nehéz kimászni. Csináltam már ennél érdekesebb mutatványokat is, ez egészen mindennapos volt nálam.

- Egyébként te honnét ismered ezt a kijáratot? – kérdeztem tőle, miközben felálltam és leporoltam a ruhám.

- Csak érdekelnek az ilyesmik – vonta meg a vállát, mintha az olyan átlagos lenne, ha valaki titkos alagutak után kutat az iskolák alatt. Bármennyire is volt furcsa és szokatlan nekem ez, inkább nem tettem szóvá. Elég volt egy napra ennyi furcsaság.

- És most hol is vagyunk egyébként?  - váltottam inkább témát. - Örülnék, ha visszavezetnél a suliba, mert ott maradtak a cuccaim. – Hyuk erre bólintott, és megindult a megfelelő irányba, én pedig követtem őt.

Már fél tizenkettő körül járhatott az idő, mire megérkeztem a házunk utcájába. Szerencsére semmilyen fura alakot nem láttam magam körül, így már kezdtem elhinni, hogy csak beképzeltem azt is, amit tegnap este láttam. Ez volt a legkézzelfoghatóbb magyarázat, na meg így volt értelme az egésznek, elvégre mégis ki akarna engem üldözni és követni?

Már majdnem otthon voltam, amikor egy sötét árnyat pillantottam meg nem sokkal a házunk mellett álldogálni. Egy pillanatra megtorpantam, és végig futott a fejemen, hogy lehet mégsem képzeltem az egészet, de ezeket a gondolatokat rögtön elhessegettem. Nem akartam feleslegesen megint az ördögöt a falra festeni, elvégre akár a bátyám is kint lehetett, de azért óvatosan közelítettem meg a házunkat.

Az idegen elég magas volt, és kissé izmos, kezében pedig valami szatyrot vagy zacskót szorongatott. Valahogy ismerős kisugárzása volt, de a sötét miatt nem láttam belőle túl sokat. Annyit sikerült megállapítanom, hogy nem Hak Yeon volt az, mert nála magasabb volt az idegen. Ki várhat akkor még itt rám? Jae Joon, Jae Hyung vagy Shi Hyun esetleg?

Már majdnem teljesen elértem az idegenhez, amikor felismertem. Egy halk megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám, ahogy immár céltudatosan Jae Joon mellé léptem. Ő eddig nem vett észre, így kissé összerezzent, ahogy hirtelen a semmiből mellette termettem.

- Hát te? – kérdeztem, miközben mellé léptem. Feltűnően végigmért, majd ajkaira egy elégedett mosoly ült ki. Én nem néztem rá, de tekintetét magamon éreztem, így nem volt nehéz kitalálnom, hogy mit csinált.

- Nem jöttél át hozzám, úgyhogy gondoltam, ide jövök, és átadom ezt – emelte meg a szatyrot, ami nála volt. Nem kellett többet mondania, mert rögtön leesett, hogy mit hozott, elvégre én mondtam tegnap neki, hogy majd elmegyek a drogokért, de ez eddig elmaradt.

- Csak emiatt jöttél? – kérdeztem nem túl barátságosan, miközben elvettem tőle a szatyrot. Megszokásból most is leellenőriztem, hogy minden megvan-e, és szerencsére semmi sem hiányzott. Nem mintha nem bíztam volna meg Jae Joonban, de inkább biztosra mentem.

- Nem kell megköszönnöd – jegyezte meg szarkasztikusan, mire csak legyintettem egyet. – Amúgy meg nem, nem csak emiatt jöttem – folytatta immár normális hangnemben.

- Hát? – kérdeztem vissza.

- Csak szerettem volna megtudni, hogy sikerült-e meglógnod a rendőrség elől múlt éjjel! – kelt ki magából egy kissé, mire felhorkantam. Tegnap valahogy egyikőjüket sem érdekelte, hogy velem mi lesz, csak mentették a saját bőrüket. Ezen akkor nem akadtam fent, de most hirtelen elöntött a méreg. Szép kis barátok, mondhatom.

- Ha az érdekel, hogy beköptelek-e titeket a rendőrségen, akkor azzal kellett volna kezdened – válaszoltam gúnyosan, mire Jae Joon mérgében felpattant.

- Neked meg mi bajod van ma? – vont kérdőre, mire csak megvontam a vállam. – Talán az nem érdekelhet, hogy mi történt veled, miután lemaradtál?

- Hogy lemaradtam? – nevettem fel. – Meg sem próbáltatok megvárni, csak úgy megjegyezném. Talán akkor kellett volna azzal törődnöd, hogy elkaptak-e a rendőrök vagy sem.

- Neked meg mi bajod van?

- Nekem ugyan semmi. Csak gondoltam, megköszönöm, hogy ennyire foglalkoztatok velem – feleltem, de hangomból továbbra sem tűnt el a gúny és szarkazmus.

Jae Joon idegesen beletúrt a hajába, de még így sem sikerült levezetnie az indulatait. Az pedig csak még jobban felhúzta, hogy rajtam nem látszott semmilyen érzelem. Nem tudta eldönteni, hogy tényleg haragszom-e a történtekért, vagy csak poénkodom, habár a viccelődés határát már réges-rég átléptem.

- Te meg mit szívtál, hogy ekkora bunkó paraszt lettél? – hitetlenkedett a fiú, mire újból megvontam a vállam.

- Csak nyíltan kimondom azt, ami szúrja a szemem.

- Na persze – horkant fel Jae Joon. – Nem tudom, mi ütött beléd, hogy mindenáron belém akarsz kötni, de kösz, nem kérek belőle. Majd jelentkezz, ha már lenyugodtál, és normálisan bírsz kommunikálni másokkal – felelte, majd megfordult, és bármiféle köszönés nélkül lelépett.

Kioktatására csak fintorogtam egyet, nem igazán hatott rám szavaival. De miután már csak a hátát láttam, azért még bemutattam neki, majd inkább bementem a házba, hogy végre letusolhassak és lefeküdhessek aludni. Hosszú volt a mai nap.

2. fejezet

Reggel alig bírtam felkelni, semmi kedvem nem volt iskolába menni. Viszont kénytelen voltam, mert nem akartam rögtön az első napomat késéssel kezdeni, utána már nem érdekes, ha nem jelenek meg. Meg még amúgy is volt egy-két ügy, amit el kellett intéznem az igazgatóval, úgyhogy muszáj volt kikelnem az ágyból, és magamra venni az egyenruhám, amit persze ismét átalakítottam a stílusomnak megfelelően. Az egyenruha egy fehér ingből, piros nyakkendőből, fekete szoknyából és blézerből állt, amire rá volt hímezve a suli emblémája. Ehhez még felhúztam egy combközépig érő fekete zoknit, a szoknyát felhúztam körülbelül a hasamig, így nem volt olyan hosszú, mint alapból lett volna. Az inget betűrtem a szoknyába, a nyakkendőt pedig kicsit meglazítva kötöttem meg, illetve az ingem nyakát se gomboltam be teljesen. A blézer és ing ujját feltűrtem, így kilátszott az alkarom, amin egy-pár seb éktelenedett. Persze eltakartam őket ragtapasszal, de nem igazán érdekelt, ha többiek tudjak rólam, hogy drogozok. A blézerre egyelőre nem tettem semmit, de már tervben volt, hogy azt is kidíszítem. A csuklómra mindenféle szegecses karkötőt tettem, a körmöm természetesen fekete volt, az arcom szépen kisminkeltem, a hajam pedig kivasaltam. Tudtam, hogy itt Koreában nem megengedett az ilyen kinézet, de eddig se foglalkoztam vele. Amúgy sem fognak túl sokszor látni a tanárok, úgyhogy nem sok szavuk lehet ellene.

Miután elvégeztem az utolsó simításokat is, még egyszer végignéztem magamon a tükörben, majd felkaptam a táskám, és elindultam otthonról. Szerencsére nem találkoztam se Hak Yeonnal, se a szüleimmel, így egyelőre megúsztam a fejmosást, már ha egyáltalán bátyám elmondja nekik a tegnap esti történteket.

Felszálltam a buszra, ami az iskola felé ment, majd a fülhallgatóval a fülemben teljesen kizártam a külvilágot. Magamon éreztem mások tekintetét, de nem foglalkoztam vele. Amerikában nem volt feltűnő, amikor a saját stílusomnak megfelelően öltöztem, itt meg már megszoktam, hogy megbámulnak miatta.

A buszmegálló és az iskola között nem volt nagy távolság, úgyhogy én sem siettem annyira. Ráérősen sétáltam, miközben elszívtam egy szál cigit. Az épületbe érve rögtön az izgatói iroda felé vettem az irányt, ahol elrendeztem még egy-pár papírt, majd megkaptam az órarendem, és hogy melyik osztályban leszek.

Habár soha nem voltam az a túl izgulós vagy félős típus, mégis megkönnyebbülés volt elhagyni az igazgatói irodát. Olyan fojtogató volt ott bent a levegő, hogy már alig vártam, hogy leléphessek. Az igazgatóhelyettes pedig csak beszélt és beszélt, én meg már azt hittem, megőrülök. Nagy nehezen aztán csak befejezte a nő a mondanivalóját, úgyhogy el is indulhattam megkeresni az osztálytermemet. A kapott órarendet bújva próbáltam megtalálni a megfelelő termet, de sokkal nagyobb volt ez az iskola, mint az eddigiek, így eléggé meggyűlt a bajom vele.

Annyira belemerültem a keresgélésbe, hogy nem tűnt fel, mekkora tömeg gyűlt össze a folyosón. Nem figyeltem arra, hogy kikerüljem a szembejövőket, aminek meg is lett az eredménye. Egyszer csak arra eszméltem fel, hogy nekem jön valaki. Szerencsére egyikünk sem esett el, de az idegen tökéletesen kivert minden könyvet a kezemből. Meglepetten pillantottam a velem szemben álló fiúra. Fekete haja volt, ami ugyan nem volt hosszú, de jobboldalra fésült frufruja kissé a szemébe lógott. Az arca elég fiatalos volt, így úgy gondoltam, hogy alattam lévő osztályba jár, de nem nézett ki rosszul, sőt! Határozottan helyes volt kisfiús vonásai ellenére is.

Az idegen fiú rám sem nézett, csak bocsánat kérően meghajolt, majd rögtön felszedte nekem az elejtett dolgaimat, és a kezembe nyomta őket. Mindezt olyan ösztönösen csinálta, hogy én még reagálni sem tudtam. Még egyszer meghajolt előttem, majd egy pillantásra se méltatva sietett el mellettem. Köpni-nyelni nem tudtam ez a pár másodperc alatt lezajló jelenet miatt. Nem tudtam mire vélni ezt az egészet, de aztán végül csak furának könyveltem el magamban a srácot, és mentem tovább a dolgomat intézni.

Szerencsére még az első osztályfőnöki óra előtt megtaláltam a termet, ami az osztálytermem lesz ebben az évben. Kellett már párszor sulit váltanom, így tudtam, hogy igazából meg kellene várnom az osztályfőnököm, hogy először bejelentse, egy új diákkal bővült az osztály. Most azonban nem volt kedvem várni, így önállósítottam magam, és bementem a terembe.  Elég zajos volt mindenki, ám rögtön elhallgattak, ahogy megpillantottak engem. Mindenkinek szó szerint tátva maradt a szája, látszott rajtuk, hogy nem értik, mi történik. Én viszont nem zavartattam magam, még csak körül sem néztem, úgy ültem le a hátsó sor ablak melletti padjába, mert az üres volt. Ismét zenét hallgattam, így nem hallottam, hogy a többiek mit csináltak ez után.

Legközelebb csak akkor vettem ki a fülhallgatót a fülemből, amikor megjelent az osztályfőnök, és kihívott maga mellé, hogy bemutatkozhassak.

- Nos, osztály – kezdett bele a férfi -, ő itt az új osztálytársatok. Most érkezett, úgyhogy legyetek vele kedvesek, és segítsétek őt – felelte, majd biccentett nekem, hogy kezdhetem. Bólintottam erre egy aprót, majd hetykén meghajoltam nem is teljes kilencven fokban.

- Cha Su Jin vagyok, örvendek a találkozásnak – mutatkoztam be, miközben végignéztem az osztálytársaimon. Mindegyik arc teljesen ismeretlen volt, mondjuk nem is láthattam őket eddig, kivéve egyet: itt volt az a srác, aki korábban a folyosón nekem jött. Meglepődtem, hogy osztálytársak lettünk, mert abszolút nem nézett ki annyinak, mint én.

- Su Jin-shi, kérlek, mondj magadról egy-két dolgot – szólalt meg az osztályfőnök, mivel a nevemen kívül nem árultam el semmit magamról. Kérését hallva csak megvontam a vállam.

- Nincs mit mondjak – válaszoltam, mire láthatóan elképedt a tanár. Kínos csend telepedett az egész teremre, miközben én türelmetlenül álltam egy helyben. Végül az osztályfőnök egy „Jól van, leülhetsz” kijelentéssel a helyemre küldött, és elkezdődött a tanítás.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire letelt a tanítási idő. Már épp megkönnyebbülten pakoltam volna össze a cuccom, amikor eszembe jutott, hogy még délutáni egyéni tanulásra is bent kellene maradni. Ehhez azonban egy csepp kedvem sem volt. Haza viszont nem mehettem, mert anyáék nagyon kiakadnának, ha megtudnák, már az első napomon lógok, ezért úgy döntöttem, hogy az iskolában maradok, csak nem ülök be tanulni. A táskámba nem pakoltam be a könyveket, mindent ugyanúgy hagytam, ahogy voltak, csak fogtam magam, és felmentem a tetőre. Senki nem volt itt, mondjuk, ha lettek volna, akkor se érdekelt volna.

Kerestem egy aránylag kényelmesnek mondható sarkot, ahová letelepedtem. Egy darabig csak ültem itt, és az eget kémleltem, miközben zenét hallgattam. Nem igazán gondoltam bármire is, pihenni szerettem volna, azonban egy jelenet folyton lejátszódott szemeim előtt. Tegnap este, amikor a rendőrök elől menekültünk, a sötétben állt valaki, aki mintha engem figyelt volna, majd eltűnt, mintha soha ott sem lett volna. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy hogyan lehetett ez lehetséges. Még csak azt sem mondhatnám, hogy annyira részeg voltam, hogy félrenéztem valamit, vagy hogy hallucináltam. Egyszerűen túl valóságos volt ehhez.  

 Megráztam a fejem, hogy elhessegessem ezeket a nyomasztó gondolatokat. Megpróbáltam kiüríteni az elmém, de az az alak nem hagyott nyugodni. Egyre csak az a jelenet járt a fejemben, aminek köszönhetően az akkor érzett félelem is újra eluralkodott rajtam, főleg hogy egyedül voltam itt a tetőn…

Szorosan lehunytam szemeim, és megpróbáltam csak a zenére koncentrálni. Végül sikerült elaludnom, de a nyomasztó gondolatoknak hála az álmom sem volt nyugodt.

Éjszaka volt, és én egyedül álltam egy sikátorban. Az orromig sem láttam a sötétségben, de azért elindultam arra, amerre a zsákutca bejáratát véltem. Semmi nesz nem hallatszott a saját lépteimen kívül, ami már alapjáraton elég para volt, de nem féltem.

A percek csak teltek és teltek, de mintha nem is haladtam volna semmit előre. Ugyanolyan körömsötétség vett körül, mint előtte. Kezdtem egyre idegesebb lenni, és már azon voltam, hogy elkiabálom magam, amikor a hátam mögül meghallottam valamit. Nem volt hangos, észre se vettem volna, ha nem vesz körbe ekkora csend. Itt azonban nagyon hangosnak hatott.

Megdermedtem egy pillanatra, és hallgatózni kezdtem, hogy valóban jól hallottam-e, vagy csak a képzeletem szórakozott velem. De nem képzelődtem. Léptek zaja volt. Olyan halk volt, mint egy macskáé, de határozottan volt valami, vagy valaki mögöttem. Egyre közelebbről jöttek a hangok, míg meg nem bizonyosodtam arról, hogy bárki is legyen az, nem szeretnék találkozni vele.

Úgy kezdtem el futni, mintha az életem múlott volna rajta. Soha életemben nem féltem még ennyire, mint most, ami segített abban is, hogy minél gyorsabban szaladjak. A vérem a fülemben zúgott, a szívem a torkomban dobogott, de még ezek ellenére is tisztán hallottam, hogy követőm is felveszi tempómat.

Csak rohantam és rohantam előre a sötétségben anélkül, hogy tudtam volna, hol lyukadok ki.  Kezdtem egyre jobban elfáradni, és habár az adrenalin és élni akarás hajtott előre, éreztem, hogy lépteim egyre lassulnak. De tudtam, ha most megállok, az egyenlő lenne a halálommal. Azt pedig nem adom könnyen.

Nem tudom, mennyi ideje futhattam, de már nem hallottam magam mögül a követőm lépteinek zaját. Soha nem voltam meggondolatlan, most azonban elkövettem életem egyik legnagyobb hibáját: megálltam pihenni egy pillanatra. Azt hittem, hogy sikerült leráznom az üldözőm, így térdeimre támaszkodva kifújtam magam. Nagyokat lélegeztem, de közben azért még füleltem, hátha újból hallok valamit.

Pár percig pihentem, mielőtt újból elindultam volna valamerre. Mivel nem hallottam újabb furcsa zajt, megkönnyebbültem kissé, de azért a félelmem teljesen nem múlt el. Felegyenesedtem, és már majdnem megindultam, amikor megláttam pár lépéssel előttem a sötétben egy árnyat. Semmit nem lehetett látni belőle, de éreztem, hogy ott áll, és engem figyel.

Tágra nyílt szemekkel bámultam előre, és nagyot nyeltem. Teljesen ledermedtem, nem tudtam, hogy mit csináljak most. A félelem megbénította minden végtagom. Az árny azonban nem tétovázott. Ördögien elmosolyodott mozdulatlanságomat látva, mire még a szőr is felállt a hátamon. Minden idegvégződésem azt súgta, hogy fussak, meneküljek, de mozdulni se bírtam. Az üldözőm pedig tett egy lépést felém, majd még egyet és még egyet.

Zihálva ébredtem fel. Az izzadtság patakokban folyt rólam, a torkom teljesen kiszáradt, a szám kicserepesedett, és a szívem továbbra is a torkomban dobogott. Még mindig éreztem az adrenalin löketet, és még mindig ugyanannyira rettegtem, mint az álmomban. Annyira élethű volt, főleg az érzések, amiket éreztem, hogy alig tudtam elhatárolni a valóságot a képzelettől.

Percekig csak ültem, és vártam, hogy lenyugodjon szapora szívverésem. Miután nagyjából elmúlt a félelmem, vettem csak észre, hogy már rég besötétedhetett. Ötletem sem volt, hogy hány óra lehetett, vagy hogy mennyit aludhattam, de egy másodperccel többet sem akartam itt tölteni. Nem csak amiatt, hogy valószínűleg mindenki lelépett már a suliból, hanem minél előbb el akartam hagyni egyik legborzalmasabb rémálmom helyszínét. Még mindig a hideg futkosott a hátamon, ha eszembe jutott, de próbáltam kiverni a fejemből.

Gyorsan lesiettem a lépcsőn, így újból a suli folyosóján találtam magam. Fent már amúgy is fáztam, elvégre elég lengén voltam felöltözve, így jó érzés volt a pár fokkal melegebb helyiségben lenni. Arra persze nem volt elég, hogy felmelegítse elgémberedett ujjaimat, de azért a semminél több volt.

Valóban nem tévedtem, amikor úgy gondoltam, már az összes diák elhagyta az iskola területét. A folyosó kongott az ürességtől, csak az én lépteim zaja vert visszhangot a fehér falak között. Arról nem is beszélve, hogy a lámpák sem égtek már, csak az ablakon beáradó holdfény világította meg valamelyest az iskola termeit.

Alapjáraton tényleg nem voltam az a félős fajta, de most a kihalt iskolában a rémálmom után érthető volt, hogy elkezdtem megint rettegni. Próbáltam nem az álmomra gondolni, vagy arra a fura alakra, akit tegnap láttam, de elég nehezen ment.

Épp mentem le még egy lépcsőn, ami arra az emeletre vezetett, ahol az én osztálytermem volt, amikor furcsa zajt hallottam. Olyan volt, mintha valaki az ajtókat csapkodta volna. Egy pillanatra megtorpantam, és megfordult a fejemben, hogy inkább most rögtön elhúzom a csíkot innen, anélkül, hogy a cuccaimat összeszedném, de végül nem hagytam, hogy a félelem legyőzzön. Összeszedtem minden bátorságomat, és továbbmentem. Amikor azonban leértem a lépcsőn, megbántam a döntésemet, ugyanis a látvány, ami fogadott, csak megtízszerezte, ha nem százszorozta félelmem.

Az egész iskolában nem égtek a lámpák, azon az emeleten azonban az összes villogott, az összes ajtó és ablak egyszerre csukódott és nyitódott. De ezek az ajtók és ablakok a tipikus távol-keleti ajtók és ablakok voltak, amiket úgy kell elhúzni, amiket a huzat nem tud kivágni. És egy lélek sem volt itt rajtam kívül.

Nagyot nyeltem, és nehézkesen megindultam az osztálytermem felé. Azonban minden akaraterőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy ne kezdjek el rohanni. Meg akartam őrizni a hidegvérem, ami úgy-ahogy sikerült is.

Azt hittem, sosem érek oda a teremhez. Akkora zaj volt, és olyan félelmetes volt, hogy azt hittem, ott helyben összepisilem magam. Szerencsére enélkül sikerült eljutnom az osztálytermemig, és már épp megnyugodtam volna, hogy alaptalan volt a félelmem, amikor hirtelen egy kezet éreztem meg a vállamon.

1. fejezet

- Hé, Su Jin! – kiáltott idegesen barátnőm nekem. – Hozd már azt a vackot!

- Jó, egy pillanat! – szóltam vissza, miközben átadtam a megbeszélt összeget az előttem álló fiúnak. Az megszámolta a pénzt, hogy biztos annyi legyen, amennyiben megegyeztünk, majd átadott egy dobozt tele különféle drogokkal. Én is leellenőriztem, hogy minden megvan-e, majd mikor megállapítottam, hogy semmi sem hiányzik, elmosolyodtam. – Kösz, haver! – szóltam neki, mire ő bólintott egy aprót.

- Legközelebb azért egy kicsit előbb szólj, ha újra kellenek. Ilyen gyorsan elég volt mindet beszerezni!

- Tudtam, hogy te képes vagy rá, elvégre ezen a környéken te vagy a legjobb – kacsintottam rá, mire ő megcsóválta a fejét.

- De azért csak óvatosan vele, és nehogy elkapjanak, mert akkor végünk! Nem szeretnék megint sitten ülni.

- Tudom, nyugi. Nekem sem áll szándékomban elvonó kúrákra járni, meg hasonló marhaságokat csinálni. Amúgy sem tudnék leszokni róla – mosolyodtam el újra, majd egy újabb kacsintást követően elbúcsúztam az idősebb sráctól, majd barátaim felé vettem az irányt.

Láttam barátnőm arcán, hogy már mennyire nyugtalan, hogy mennyire szeretné már használni őket. Legszívesebben kikapta volna a dobozt a kezemből, hogy mindet magának tehesse félre. Többek között emiatt is bonyolítottam én ezeket az üzleteket. Köztünk én voltam az, akinek a legjobb volt az önkontrollja, így valószínűtlen volt, hogy lenyúlnám a közös pénzből vett drogokat.

Átnyújtottam Shi Hyunnak a dobozt, hogy szétoszthassa közöttünk annak tartalmát a megegyezés szerint. Amíg ő ezt bonyolította, elindultunk valamerre, én pedig rágyújtottam egy szál cigire.

Még mindig kicsit furcsa volt itt Koreában lenni és nem Amerikában. Nem igazán mondanám, hogy hiányoznának az ottani barátaim, mert az itt lévőkkel is meg voltam elégedve, egyszerűen más volt itt lenni, mint ott. Amerikában sokkal szabadabb lehettem, itt pedig mindenhogyan meg van kötve a kezem. A tanítás is sokkal tovább tart, amit képtelen voltam azóta is megszokni, hogy visszaköltöztünk ide. Nem hiába kellett sulit változtatnom többször is. Annyit lógtam, hogy az igazgatóság már nem tudta tovább tolerálni viselkedésemet. Választhattam. Vagy kirúgnak, vagy áthelyeznek. Nos, én az első lehetőség mellett voltam, de ha így tettem volna, akkor a szüleim kitagadtak volna, úgyhogy kénytelen voltam másik suliba menni. Szerencsére már amúgy is csak egy évem van hátra, azt kell még kibírnom, aztán soha többet nem megyek oktatási intézményeknek a közelébe sem.

- Mi a helyzet, Sue? Olyan csendben vagy – dobta át a karját vállamon Jae Joon, ezzel tökéletesen kizökkentve engem merengésemből.

Szívtam egy nagyot cigimből, majd kifújtam a füstöt, miközben megvontam a vállam. Magamon éreztem Jae Joon tekintetét, de semmi pénzért nem néztem volna én is rá. Nem tagadom, nagyon dögös volt, minden lány oda volt érte, de nekem mégsem jött be különösebben, habár neki én nagyon is tetszettem. Volt benne valami, ami miatt képtelen lettem volna barátságnál többet kialakítani. Mondjuk inkább úgy, hogy túl jól ismertem a nőügyeit ahhoz, hogy én is beálljak a sorba.

- Nem vagy ma valami beszédes kedvedben, mi? – faggatott tovább.

- Csak hosszú napom volt – feleltem, de már meg is bántam, hogy ezt kimondtam.

- Hadd segítsek ellazulni – kacsintott rám, majd már közeledett is arcom felé, amikor Shi Hyun hátrafordult, hogy átadja nekünk a mi adagunkat. Emiatt Jae Joon visszavonulót fújt, amit én ki is használtam. Eldobtam a csikket, majd előre siettem barátnőm mellé, hogy együtt menjünk tovább. Jelenleg túl józan voltam még ahhoz, hogy elfogadjam Jae Joon közeledését. Nem tagadom, nem egyszer kerültem már igen intim kapcsolatba vele, de olyankor mindig részeg voltam, vagy jól be voltam tépve. Ma estére is valami hasonlót terveztünk.  

Ara átkarolta a vállam, miközben nagyot húzott a kezében tartott sojus üvegből. Nekem is felajánlotta, amit készségesen el is fogadtam. Közben rágyújtottam még egy szál cigire. Habár a többiek már a füvüket szívták, én még vártam egy kicsit vele. Hosszú még az éjszaka, és nem akartam, hogy rögtön elfogyjon.

Az utcák eléggé kihaltak voltak, alig járt valaki errefelé. Habár néhány kocsi néha elhúzott mellettünk, de csak az én öttagú társaságom volt elég őrült ahhoz, hogy éjnek évadján is még kint bóklásszon. Arról nem is beszélve, hogy nem éppen mondhattuk el magunkról, hogy csendesek voltunk. Ahogy telt az idő, úgy fogyott el egyre több pia és fű, és úgy lettünk mi is egyre hangosabbak. Nagyon jól éreztük magunkat, habár nem igazán csináltunk semmi rosszat. Csak sétáltunk és beszélgettünk. Már épp én is elszívtam volna egy füves cigit, amikor ragyogó ötletem támadt.

Hirtelen megálltam, aminek köszönhetően Jae Hyung nekijött a hátamnak. Többiek engem látva megtorpantak, majd kérdőn fordultak felém. Én csak elmosolyodtam, majd odaléptem az egyik utca szélén álló igen drágának tűnő kocsi mellé. Barátaim nem igazán érették, hogy mit akarok, de nem zavartattam magam. Elővettem a táskámból az egyik grafitit, hogy azzal összefirkáljam az autót. Szép nagy betűkkel ráírtam a motorháztetőre, hogy „FUCK U”. Ezután az ablakokat is kezelésbe vettem, ahová cifrábbnál cifrább káromkodásokat írtam.

Miután végeztem ennek az autónak a dekorálásával, odadobtam a többieknek is egy-két grafiti-s dobozt, majd továbbindultunk, miközben mindent szétfirkáltunk. Hangosan nevettünk közben, és egyáltalán nem érdekelte egyikünket sem, ha elkapnak. Nem ez volt az első ilyen alkalom, és eddig se sikerült elkapniuk minket, ha véletlenül valaki rajtakapott, hogy vandálkodunk.

Sajnos nem volt nálam több grafiti, így a kiürült dobozokat csak eldobtuk. Közben már annyi mennyiségű alkohol volt bennem is, hogy egyáltalán nem utasítottam vissza Jae Joont. Habár én még nem füveztem, a többiek azért már elég rendesen be is voltak tépve. Legfőképp Ara volt teljesen készen, össze-visszabeszélt, azt se tudta, merre van bal vagy jobb. Mi pedig jókat röhögtünk rajta.

- Szóval, azt mondom, hogy tegnap egy ember méretű varangyos béka volt a szobámban. Teljesen úgy nézett ki, mint te, Jae Hyung, nem viccelek! Tehát, ott volt ez a béka, én meg úgy éreztem, hogy meg kell csókoljam, hátha Jae Hyunggá változik – ecsetelte Ara az agyszüleményeit, amiket valószínűleg csak most talált ki.

- És mi történt ezután? – kérdezte Jae Hyung. – Tényleg átváltozott?

- Ne szakíts félbe – akarta Ara megütni a másikat, de csak a levegőbe bokszolt. Viszont akkora volt a lendülete, hogy hasra esett volna, ha a másik oldalán álló Shi Hyun nem kapja el őt. Ő erre csak felnevetett, majd megint mondott valami hülyeséget. Aztán hirtelen elkezdett öklendezni, így a két fiú elvitte hányni. Addig mi Jae Joonnal megvártuk őket, aki megint átkarolta vállamat.

- Ráérsz ma este? – kérdezte felém fordulva, majd egy puszit nyomott az arcomra. Leheletének szörnyen pia szaga volt, mondjuk az enyém sem lehetett különb.

- Szerintem ma inkább otthon alszok – feleltem, mire érezhetően elszomorodott Jae Joon.

- Akkor menjek én hozzátok? – erősködött tovább, de erre megcsóváltam a fejem.

- Most otthon van mindenki, és szerintem nem igazán értékelnék, ha nem egyedül állítanék be. Tudod, mennyire nehezen fogadták el, hogy ezeket csinálom, amikor egyszer rajtakaptak, hogy füvezek! Meg amúgy is, én még tőlük kapok zsebpénzt.

- Igaz, bocsánat – puszilt meg újból. – Akkor majd legközelebb bepótoljuk, de a kétszeresét, rendben? – kérdezte kacsintva, mire csak megvontam a vállam. Ki tudja, mikor lesz ez a legközelebb. Belement minden újonnan kapott zsebpénzem ebbe a mostani adagba, és bizony nem mostanában kapok megint. Többek között emiatt sem akartam rögtön mindent elhasználni.

Közben a másik három is visszatért, így újból elindultunk. Ara azonban nagyon a padlón volt már, így Shi Hyun felajánlotta, hogy hazaviszi. Habár barátnőm nagyon ellenkezett, mi mind egyetértettünk abban, hogy most inkább pihennie kellene. Mi hárman persze azért még tovább róttuk az utcákat.

Kiértünk az egyik főútra, ahol már sok autó járt. Volt itt egy pár éjjel-nappali és pojangmacha is, ahonnét több részeg ember is kijött. Mi nem igazán foglalkoztunk ezekkel az alakokkal, csak folytattuk utunkat, de az egyik szembe jövő előttünk megállt. Ki akartuk kerülni őt, de ő megragadta a csuklómat, és maga elé rántott. A másik két fiú egy darabig még ment tovább, de miután észrevették, hogy nem vagyok velük, kérdőn visszafordultak.

- Szia, cicababa, ráérsz egy kicsit? - kérdezte az öreg fószer erősen szorítva a csuklóm. Ezt hallva sóhajtottam egyet, majd jó unottan megforgattam a szemeimet, végül ugyanolyan unott arccal pillantottam rá. Már csak látványától rosszul voltam, és akkor emellé még hozzájött a pia szaga is… Gyorsan le akartam koptatni ezt az alakot, így nem éppen kedvesen szólítottam meg.

- Tudja ki a cicababa! – kiáltottam rá, miközben kiszakítottam karomat az övéből. – Na, tűnjön innen, és hagyjon engem békén, amíg még szépen mondom! – löktem meg, de annyira részeg volt, hogy meg sem tudott állni a saját lábán. Nem igazán érdekelt, hogy mekkorát esett, csak ott akartam hagyni. Csakhogy amikor elsétáltam volna mellette, megragadta a bokám is. Vettem egy mély levegőt, hogy lenyugtassam magam. Nem akartam bajt keverni, de kezdett egyre jobban felmenni bennem a pumpa. 

– Azt mondtam, hogy eresszen – szótagoltam fenyegetően a szavakat, majd lerúgtam kezét a lábamról.

Jae Joon és Jae Hyung csendben figyelték a jelenetet, és várták, hogy továbbinduljak velük. Én is reméltem, hogy sikerül végre itt hagynom ezt a részeg öregembert, de amikor újból elindultam volna, egy kisebb követ dobott a fejemnek. Ahogy az neki koccant a fejemnek, késztetést éreztem, hogy visszaforduljak, és megverjem azt az embert, de nem akartam megint bajt keverni. Helyettem azonban megtette ezt Jae Joon.

- Mégis mit képzel, mit csinál?! – kiáltott rá, majd a még mindig fekvő emberre vetette magát. Megragadta a ruháját, és behúzott neki egyet, majd még egyet. Az egész olyan gyorsan történt, hogy én igazából fel se fogtam, hogy éppen Jae Joon szét akarja verni azt a részeget. Jae Hyung kapcsolt először, és próbálta leráncigálni Jae Joon-t a másik férfiról, de nem igazán sikerült neki. Ezt látva én is a segítségére siettem, de még közös erővel is csak alig bírtuk féken tartani barátunkat. Az öreg fószer arca már tiszta vér volt, szerintem már annyira se látott, mint előtte. Aztán hirtelen sziréna hangja ütötte meg a fülünket. Ijedten kaptuk fel a fejünket, majd a rendőröket látva már Jae Joon is felugrott, és futásnak eredtünk. Tudtam, hogy én nem vagyok olyan gyors, mint a két fiú, ezért nem akartam, hogy megtalálják nálam a drogokat. A zacskót, amiben a fecskendők voltak, odadobtam Jae Joonnak.

- Majd másik nap elmegyek értük, addig legyen nálad! – kiáltottam előre neki, aki válaszul csak bólintott. Ők úgy futottak, hogy hátra se néztek, a tempójukat pedig nem bírtam tartani.

Még nem voltam messze a balhé helyszínétől, amikor hirtelen megtorpantam, mert nem sokkal távolabb tőlem a sötétségben megláttam egy sötét árnyat. Tudtam, éreztem, hogy engem figyel, amitől még a szőr is felállt a hátamon. Semmit nem láttam az alakból, de mégis olyan volt, mintha elmosolyodott volna. Aztán már épp elindult volna felém, amikor két kéz ragadta meg a vállam, az alak pedig eltűnt. Az érintést érezve ijedten kaptam a fejem hátra, de csak a rendőrök voltak.

Gondolom, a szülőknek minden vágyuk az lehet, hogy az éjjel kellős közepén arra keltsék fel őket, hogy a gyereküket bevitték a rendőrőrsre, mert az kiskorú lévén alkoholt fogyasztott és bajt is kevert. Habár a szüleim ismertek engem, és tudták, hogy akkor se hagynám abba, ha megtiltanák, akkor se lehetett kellemes egy ilyen hívás a rendőröktől.

Ott ültem a még mindig kicsit kába pasas mellett, miközben a rendőrök próbálták összerakni, hogy mi történt. Az öregből semmit nem lehetett kiszedni, annyira részeg volt - a verés erre csak rátett még egy lapáttal. Engem pedig hiába kérdezgettek, nem voltam hajlandó szólni egy szót sem. Néha tagadtam egy-két dolgot, de nem árultam el Jae Joont és Jae Hyung-ot. Nem akartam bajt hozni a fejükre, főleg, hogy mivel ők már nagykorúak voltak, simán felelősségre lehetett vonni őket. Arról nem is beszélve, hogy már többször volt ügyük a rendőrséggel. Ha most elkapták volna őket, simán mehettek volna dutyiba.

Hátradőlve ültem a székemen, és a plafont bámultam, miközben a rendőr már a fejét vakarta idegességében. Ami azt illeti, nem lettem volna a helyében. Biztos marhára idegesítő lehetett, hogy ő hiába jártatja a száját, tőlem válasz nem érkezik rá, csak egy vállrándítás, vagy még annyi se.

- Szóval – sóhajtott fel a férfi -, mi történt pontosan, amiért megverte ezt az embert? – kérdezte már sokadszorra, mire én megint csak vállat vontam. Mielőtt azonban bármi mást újból kérdezni tudott volna, nyílt az ajtó, és megjelent a bátyám, Hak Yeon.

- Jó estét! – köszöntötte a rendőrt, mire az kérdőn fordult felé. – A bátyja vagyok – biccentett felém, mire a másik megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy végre megszabadul tőlem.

- Ezt írja alá, amiben biztosítja, hogy többet nem fog ilyesmi történni. Amennyiben ez nem így lesz, annak következményei lesznek – tolt előre egy papírt, amit Hak Yeon készségesen aláírt. Én erre csak megforgattam a szemem, majd mikor bátyám végzett, felálltam, hogy végre elmehessek innen. – Ami pedig ezt az embert illeti – folytatta a rendőr -, mivel nem sikerült megtudni, hogy mi történt, és mivel csak ő sérült meg, Önöknek kell kifizetni a kórházi számlákat. – Hak Yeon erre megint bólintott, és felsegítette az öreg fószert, hogy elkísérhesse a kórházba, majd elhagytuk az épületet.

Kint nagyot szippantottam a levegőből, majd ahogy elindultunk, elővettem egy szál cigit, amit meg is gyújtottam. Hak Yeon ezt látva rosszallóan rám pillantott, mire én csak megvontam a vállam. Nem igazán érdekelt, hogy nem tetszik neki, amit csinálok.

- Gondolom – kezdett bele -, nem fogod elárulni, hogy mi történt.

- Jól gondolod – bólintottam egy aprót. – Amúgy, miért te jöttél és nem anya vagy apa? – tereltem el a témát rögtön, mivel semmi kedvem nem volt elmesélni neki a történteket. Hak Yeon ezt látva csak felsóhajtott. Habár nagyon szerettem a bátyámat, többnyire nem értettük meg egymást. Igaz, egy ideje már nem tette szóvá, hogy mennyire ellenzi mindazt, amit én tenni szoktam, de nemtetszését az arcáról soha nem tudta eltűntetni. Emiatt sem szoktam neki elmondani az ilyen eseteket. Tudtam, hogy úgyis csak megszidna, abból pedig szoktam eleget kapni szüleimtől. Nem hiányzik még tőle is.

- Anyát behívták a munkahelyére, apa pedig elkísérte, hogy ilyen későn ne egyedül bóklásszon – vonta meg bátyám a vállát.

- Értem – feleltem, majd megint csend telepedett ránk.

Némán sétáltunk egymás mellett, miközben bátyám a részeg embert támogatta. Egy közeli kórház felé vettük az irányt, hogy az öreget ott hagyhassuk, miután kifizettük az ellátását.

- Figyelj – szólalt meg ismét Hak Yeon -, tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, akkor is, ha nem egyezik meg a véleményünk – tért vissza az előző témára, mire csak bólintottam. Tudtam, hogy csak féltett engem, de elég nagy vagyok már ahhoz, hogy tudjak magamra vigyázni! – Nyugodtan hazamehetsz, ezt lerendezem én – felelte, mivel válasz nem érkezett tőlem előző mondatára. Erre is csak bólintottam egy aprót, majd itt hagytam a bátyámat, és úgy tettem, ahogy mondta.