2. fejezet

Reggel alig bírtam felkelni, semmi kedvem nem volt iskolába menni. Viszont kénytelen voltam, mert nem akartam rögtön az első napomat késéssel kezdeni, utána már nem érdekes, ha nem jelenek meg. Meg még amúgy is volt egy-két ügy, amit el kellett intéznem az igazgatóval, úgyhogy muszáj volt kikelnem az ágyból, és magamra venni az egyenruhám, amit persze ismét átalakítottam a stílusomnak megfelelően. Az egyenruha egy fehér ingből, piros nyakkendőből, fekete szoknyából és blézerből állt, amire rá volt hímezve a suli emblémája. Ehhez még felhúztam egy combközépig érő fekete zoknit, a szoknyát felhúztam körülbelül a hasamig, így nem volt olyan hosszú, mint alapból lett volna. Az inget betűrtem a szoknyába, a nyakkendőt pedig kicsit meglazítva kötöttem meg, illetve az ingem nyakát se gomboltam be teljesen. A blézer és ing ujját feltűrtem, így kilátszott az alkarom, amin egy-pár seb éktelenedett. Persze eltakartam őket ragtapasszal, de nem igazán érdekelt, ha többiek tudjak rólam, hogy drogozok. A blézerre egyelőre nem tettem semmit, de már tervben volt, hogy azt is kidíszítem. A csuklómra mindenféle szegecses karkötőt tettem, a körmöm természetesen fekete volt, az arcom szépen kisminkeltem, a hajam pedig kivasaltam. Tudtam, hogy itt Koreában nem megengedett az ilyen kinézet, de eddig se foglalkoztam vele. Amúgy sem fognak túl sokszor látni a tanárok, úgyhogy nem sok szavuk lehet ellene.

Miután elvégeztem az utolsó simításokat is, még egyszer végignéztem magamon a tükörben, majd felkaptam a táskám, és elindultam otthonról. Szerencsére nem találkoztam se Hak Yeonnal, se a szüleimmel, így egyelőre megúsztam a fejmosást, már ha egyáltalán bátyám elmondja nekik a tegnap esti történteket.

Felszálltam a buszra, ami az iskola felé ment, majd a fülhallgatóval a fülemben teljesen kizártam a külvilágot. Magamon éreztem mások tekintetét, de nem foglalkoztam vele. Amerikában nem volt feltűnő, amikor a saját stílusomnak megfelelően öltöztem, itt meg már megszoktam, hogy megbámulnak miatta.

A buszmegálló és az iskola között nem volt nagy távolság, úgyhogy én sem siettem annyira. Ráérősen sétáltam, miközben elszívtam egy szál cigit. Az épületbe érve rögtön az izgatói iroda felé vettem az irányt, ahol elrendeztem még egy-pár papírt, majd megkaptam az órarendem, és hogy melyik osztályban leszek.

Habár soha nem voltam az a túl izgulós vagy félős típus, mégis megkönnyebbülés volt elhagyni az igazgatói irodát. Olyan fojtogató volt ott bent a levegő, hogy már alig vártam, hogy leléphessek. Az igazgatóhelyettes pedig csak beszélt és beszélt, én meg már azt hittem, megőrülök. Nagy nehezen aztán csak befejezte a nő a mondanivalóját, úgyhogy el is indulhattam megkeresni az osztálytermemet. A kapott órarendet bújva próbáltam megtalálni a megfelelő termet, de sokkal nagyobb volt ez az iskola, mint az eddigiek, így eléggé meggyűlt a bajom vele.

Annyira belemerültem a keresgélésbe, hogy nem tűnt fel, mekkora tömeg gyűlt össze a folyosón. Nem figyeltem arra, hogy kikerüljem a szembejövőket, aminek meg is lett az eredménye. Egyszer csak arra eszméltem fel, hogy nekem jön valaki. Szerencsére egyikünk sem esett el, de az idegen tökéletesen kivert minden könyvet a kezemből. Meglepetten pillantottam a velem szemben álló fiúra. Fekete haja volt, ami ugyan nem volt hosszú, de jobboldalra fésült frufruja kissé a szemébe lógott. Az arca elég fiatalos volt, így úgy gondoltam, hogy alattam lévő osztályba jár, de nem nézett ki rosszul, sőt! Határozottan helyes volt kisfiús vonásai ellenére is.

Az idegen fiú rám sem nézett, csak bocsánat kérően meghajolt, majd rögtön felszedte nekem az elejtett dolgaimat, és a kezembe nyomta őket. Mindezt olyan ösztönösen csinálta, hogy én még reagálni sem tudtam. Még egyszer meghajolt előttem, majd egy pillantásra se méltatva sietett el mellettem. Köpni-nyelni nem tudtam ez a pár másodperc alatt lezajló jelenet miatt. Nem tudtam mire vélni ezt az egészet, de aztán végül csak furának könyveltem el magamban a srácot, és mentem tovább a dolgomat intézni.

Szerencsére még az első osztályfőnöki óra előtt megtaláltam a termet, ami az osztálytermem lesz ebben az évben. Kellett már párszor sulit váltanom, így tudtam, hogy igazából meg kellene várnom az osztályfőnököm, hogy először bejelentse, egy új diákkal bővült az osztály. Most azonban nem volt kedvem várni, így önállósítottam magam, és bementem a terembe.  Elég zajos volt mindenki, ám rögtön elhallgattak, ahogy megpillantottak engem. Mindenkinek szó szerint tátva maradt a szája, látszott rajtuk, hogy nem értik, mi történik. Én viszont nem zavartattam magam, még csak körül sem néztem, úgy ültem le a hátsó sor ablak melletti padjába, mert az üres volt. Ismét zenét hallgattam, így nem hallottam, hogy a többiek mit csináltak ez után.

Legközelebb csak akkor vettem ki a fülhallgatót a fülemből, amikor megjelent az osztályfőnök, és kihívott maga mellé, hogy bemutatkozhassak.

- Nos, osztály – kezdett bele a férfi -, ő itt az új osztálytársatok. Most érkezett, úgyhogy legyetek vele kedvesek, és segítsétek őt – felelte, majd biccentett nekem, hogy kezdhetem. Bólintottam erre egy aprót, majd hetykén meghajoltam nem is teljes kilencven fokban.

- Cha Su Jin vagyok, örvendek a találkozásnak – mutatkoztam be, miközben végignéztem az osztálytársaimon. Mindegyik arc teljesen ismeretlen volt, mondjuk nem is láthattam őket eddig, kivéve egyet: itt volt az a srác, aki korábban a folyosón nekem jött. Meglepődtem, hogy osztálytársak lettünk, mert abszolút nem nézett ki annyinak, mint én.

- Su Jin-shi, kérlek, mondj magadról egy-két dolgot – szólalt meg az osztályfőnök, mivel a nevemen kívül nem árultam el semmit magamról. Kérését hallva csak megvontam a vállam.

- Nincs mit mondjak – válaszoltam, mire láthatóan elképedt a tanár. Kínos csend telepedett az egész teremre, miközben én türelmetlenül álltam egy helyben. Végül az osztályfőnök egy „Jól van, leülhetsz” kijelentéssel a helyemre küldött, és elkezdődött a tanítás.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire letelt a tanítási idő. Már épp megkönnyebbülten pakoltam volna össze a cuccom, amikor eszembe jutott, hogy még délutáni egyéni tanulásra is bent kellene maradni. Ehhez azonban egy csepp kedvem sem volt. Haza viszont nem mehettem, mert anyáék nagyon kiakadnának, ha megtudnák, már az első napomon lógok, ezért úgy döntöttem, hogy az iskolában maradok, csak nem ülök be tanulni. A táskámba nem pakoltam be a könyveket, mindent ugyanúgy hagytam, ahogy voltak, csak fogtam magam, és felmentem a tetőre. Senki nem volt itt, mondjuk, ha lettek volna, akkor se érdekelt volna.

Kerestem egy aránylag kényelmesnek mondható sarkot, ahová letelepedtem. Egy darabig csak ültem itt, és az eget kémleltem, miközben zenét hallgattam. Nem igazán gondoltam bármire is, pihenni szerettem volna, azonban egy jelenet folyton lejátszódott szemeim előtt. Tegnap este, amikor a rendőrök elől menekültünk, a sötétben állt valaki, aki mintha engem figyelt volna, majd eltűnt, mintha soha ott sem lett volna. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy hogyan lehetett ez lehetséges. Még csak azt sem mondhatnám, hogy annyira részeg voltam, hogy félrenéztem valamit, vagy hogy hallucináltam. Egyszerűen túl valóságos volt ehhez.  

 Megráztam a fejem, hogy elhessegessem ezeket a nyomasztó gondolatokat. Megpróbáltam kiüríteni az elmém, de az az alak nem hagyott nyugodni. Egyre csak az a jelenet járt a fejemben, aminek köszönhetően az akkor érzett félelem is újra eluralkodott rajtam, főleg hogy egyedül voltam itt a tetőn…

Szorosan lehunytam szemeim, és megpróbáltam csak a zenére koncentrálni. Végül sikerült elaludnom, de a nyomasztó gondolatoknak hála az álmom sem volt nyugodt.

Éjszaka volt, és én egyedül álltam egy sikátorban. Az orromig sem láttam a sötétségben, de azért elindultam arra, amerre a zsákutca bejáratát véltem. Semmi nesz nem hallatszott a saját lépteimen kívül, ami már alapjáraton elég para volt, de nem féltem.

A percek csak teltek és teltek, de mintha nem is haladtam volna semmit előre. Ugyanolyan körömsötétség vett körül, mint előtte. Kezdtem egyre idegesebb lenni, és már azon voltam, hogy elkiabálom magam, amikor a hátam mögül meghallottam valamit. Nem volt hangos, észre se vettem volna, ha nem vesz körbe ekkora csend. Itt azonban nagyon hangosnak hatott.

Megdermedtem egy pillanatra, és hallgatózni kezdtem, hogy valóban jól hallottam-e, vagy csak a képzeletem szórakozott velem. De nem képzelődtem. Léptek zaja volt. Olyan halk volt, mint egy macskáé, de határozottan volt valami, vagy valaki mögöttem. Egyre közelebbről jöttek a hangok, míg meg nem bizonyosodtam arról, hogy bárki is legyen az, nem szeretnék találkozni vele.

Úgy kezdtem el futni, mintha az életem múlott volna rajta. Soha életemben nem féltem még ennyire, mint most, ami segített abban is, hogy minél gyorsabban szaladjak. A vérem a fülemben zúgott, a szívem a torkomban dobogott, de még ezek ellenére is tisztán hallottam, hogy követőm is felveszi tempómat.

Csak rohantam és rohantam előre a sötétségben anélkül, hogy tudtam volna, hol lyukadok ki.  Kezdtem egyre jobban elfáradni, és habár az adrenalin és élni akarás hajtott előre, éreztem, hogy lépteim egyre lassulnak. De tudtam, ha most megállok, az egyenlő lenne a halálommal. Azt pedig nem adom könnyen.

Nem tudom, mennyi ideje futhattam, de már nem hallottam magam mögül a követőm lépteinek zaját. Soha nem voltam meggondolatlan, most azonban elkövettem életem egyik legnagyobb hibáját: megálltam pihenni egy pillanatra. Azt hittem, hogy sikerült leráznom az üldözőm, így térdeimre támaszkodva kifújtam magam. Nagyokat lélegeztem, de közben azért még füleltem, hátha újból hallok valamit.

Pár percig pihentem, mielőtt újból elindultam volna valamerre. Mivel nem hallottam újabb furcsa zajt, megkönnyebbültem kissé, de azért a félelmem teljesen nem múlt el. Felegyenesedtem, és már majdnem megindultam, amikor megláttam pár lépéssel előttem a sötétben egy árnyat. Semmit nem lehetett látni belőle, de éreztem, hogy ott áll, és engem figyel.

Tágra nyílt szemekkel bámultam előre, és nagyot nyeltem. Teljesen ledermedtem, nem tudtam, hogy mit csináljak most. A félelem megbénította minden végtagom. Az árny azonban nem tétovázott. Ördögien elmosolyodott mozdulatlanságomat látva, mire még a szőr is felállt a hátamon. Minden idegvégződésem azt súgta, hogy fussak, meneküljek, de mozdulni se bírtam. Az üldözőm pedig tett egy lépést felém, majd még egyet és még egyet.

Zihálva ébredtem fel. Az izzadtság patakokban folyt rólam, a torkom teljesen kiszáradt, a szám kicserepesedett, és a szívem továbbra is a torkomban dobogott. Még mindig éreztem az adrenalin löketet, és még mindig ugyanannyira rettegtem, mint az álmomban. Annyira élethű volt, főleg az érzések, amiket éreztem, hogy alig tudtam elhatárolni a valóságot a képzelettől.

Percekig csak ültem, és vártam, hogy lenyugodjon szapora szívverésem. Miután nagyjából elmúlt a félelmem, vettem csak észre, hogy már rég besötétedhetett. Ötletem sem volt, hogy hány óra lehetett, vagy hogy mennyit aludhattam, de egy másodperccel többet sem akartam itt tölteni. Nem csak amiatt, hogy valószínűleg mindenki lelépett már a suliból, hanem minél előbb el akartam hagyni egyik legborzalmasabb rémálmom helyszínét. Még mindig a hideg futkosott a hátamon, ha eszembe jutott, de próbáltam kiverni a fejemből.

Gyorsan lesiettem a lépcsőn, így újból a suli folyosóján találtam magam. Fent már amúgy is fáztam, elvégre elég lengén voltam felöltözve, így jó érzés volt a pár fokkal melegebb helyiségben lenni. Arra persze nem volt elég, hogy felmelegítse elgémberedett ujjaimat, de azért a semminél több volt.

Valóban nem tévedtem, amikor úgy gondoltam, már az összes diák elhagyta az iskola területét. A folyosó kongott az ürességtől, csak az én lépteim zaja vert visszhangot a fehér falak között. Arról nem is beszélve, hogy a lámpák sem égtek már, csak az ablakon beáradó holdfény világította meg valamelyest az iskola termeit.

Alapjáraton tényleg nem voltam az a félős fajta, de most a kihalt iskolában a rémálmom után érthető volt, hogy elkezdtem megint rettegni. Próbáltam nem az álmomra gondolni, vagy arra a fura alakra, akit tegnap láttam, de elég nehezen ment.

Épp mentem le még egy lépcsőn, ami arra az emeletre vezetett, ahol az én osztálytermem volt, amikor furcsa zajt hallottam. Olyan volt, mintha valaki az ajtókat csapkodta volna. Egy pillanatra megtorpantam, és megfordult a fejemben, hogy inkább most rögtön elhúzom a csíkot innen, anélkül, hogy a cuccaimat összeszedném, de végül nem hagytam, hogy a félelem legyőzzön. Összeszedtem minden bátorságomat, és továbbmentem. Amikor azonban leértem a lépcsőn, megbántam a döntésemet, ugyanis a látvány, ami fogadott, csak megtízszerezte, ha nem százszorozta félelmem.

Az egész iskolában nem égtek a lámpák, azon az emeleten azonban az összes villogott, az összes ajtó és ablak egyszerre csukódott és nyitódott. De ezek az ajtók és ablakok a tipikus távol-keleti ajtók és ablakok voltak, amiket úgy kell elhúzni, amiket a huzat nem tud kivágni. És egy lélek sem volt itt rajtam kívül.

Nagyot nyeltem, és nehézkesen megindultam az osztálytermem felé. Azonban minden akaraterőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy ne kezdjek el rohanni. Meg akartam őrizni a hidegvérem, ami úgy-ahogy sikerült is.

Azt hittem, sosem érek oda a teremhez. Akkora zaj volt, és olyan félelmetes volt, hogy azt hittem, ott helyben összepisilem magam. Szerencsére enélkül sikerült eljutnom az osztálytermemig, és már épp megnyugodtam volna, hogy alaptalan volt a félelmem, amikor hirtelen egy kezet éreztem meg a vállamon.