3. fejezet

A vér is meghűlt bennem, ahogy megéreztem valakinek a kezét a vállamon. Teljesen megdermedtem, mozdulni sem bírtam. Nem tudtam, hogy mit cselekedjek, annyira pánikba estem. Mi van, ha ez az a valaki, akit a parkban is láttam, és álmomban is kísértett? Akkor nem tudott elkapni, de most nem tudok hova menekülni, és nincs, ki megmentsen…

Épphogy átfutottak ezek a gondolatok a fejemen, rájöttem, hogy igazából tök hülyeség az egész, és hogy az egészet csak beképzelem. Ötletem sincs, hogy mikor lettem ennyire paranoiás, de szerettem volna csak az álmom utóhatásának betudni.

Elernyedtek izmaim, ahogy fokozatosan megnyugodtam. Nem is tudom, honnét gondoltam, hogy majd pont engem szemel ki valaki áldozatának. Engem, egy kis senkit. Röhejes. Soha nem volt még részem semmi ehhez hasonlóban, akkor meg miért pont most lenne? Egy iskolában? Este ki tudja hánykor? Honnét tudná egyáltalán bárki is, hogy valaki ilyen későn még itt tartózkodik?

Lehunytam a szemem, majd lazaságot tettetve fordultam meg. Ahogy sejtettem, nem egy őrült pszichopata állt mögöttem, hanem az a fura srác az osztályból, akivel reggel összeütköztem. Igazság szerint, halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy mit akar tőlem. Ráadásul ilyen későn…

- Hát te? – néztem rá kérdőn nem túl sok érdeklődést mutatva. De nem is igazán őt figyeltem, sokkal jobban lekötötte a figyelmemet a környezetünk. Most már itt is ugyanolyan sötét volt, mint az iskola többi részén, és semmi zaj nem hallatszott leszámítva azt, amit mi ketten adtunk ki.

- Mutatok valamit – válaszolta titokzatosan, majd reakciómat meg sem várva sarkon fordult és elindult. A szám tátva maradt ezt látva, amin nem jött ki egyetlen ellenkező szó sem. Pedig szívesen megtettem volna. Aztán gondolkodás nélkül utána indultam. Csak tudnám, hogy miért.

Fogalmam sem volt arról, hogy hova megyünk. Mivel ez csak az első napom volt, nem igazán ismertem ki még magam itt, de az azért feltűnt, hogy lefelé megyünk. Amikor elértük a földszintet, azt hittem, hogy elhagyjuk az iskola épületét, de ehelyett folytattuk az utunkat lefelé egy használaton kívüli lépcsőn, ami egy „Belépni csak dolgozóknak” feliratú ajtó mögött rejtőzött.

Eddig az ismeretlen srác mögött haladtam, és nem kérdeztem semmit. Most azonban kezdtem egyre jobban furcsállani ezt az egész helyzetet, ezért két nagy lépéssel mellette teremtem, hogy kérdőre vonjam.

- Mégis hova a fenébe megyünk? – kérdeztem tőle nem túl barátságos hangnemben, mire ő csak mindent tudóan elmosolyodott.

- Hamarosan megtudod – válaszolta, de többet nem szólt, bennem pedig kezdett egyre jobban felmenni a pumpa.

- Na jó, én nem érek rá a te gyerekes hülyeségeiddel foglalkozni! – förmedtem rá. – Vagy elmondod most azonnal, hogy hova megyünk, vagy én itt hagylak, aztán azt csinálsz, amit akarsz! – magyaráztam, miközben beértünk egy kis pinceszerű helyiségbe.

A srác nem szólt egy szót sem, csak hirtelen megtorpant. Összevont szemöldökkel tekintettem körbe az apró helyiségben, amit mindössze egy kis falra akasztott lámpás világított meg. Egyetlen ajtót vagy bármilyen más kijáratot sem lehetett látni, azt leszámítva, amin bejöttünk, így még kevésbé értettem, hogy mégis mit akar ez a gyerek itt mutatni nekem.

Ő viszont egyáltalán nem zavartatta magát. Kicsit félre állt, hogy ne a talpunk alatt lévő szőnyegen taposson, majd leguggolt mellé, és félrehajtotta azt, ami alól előtűnt egy csapóajtó. Mindezt oly gyakorlott mozdulattal végezte el, hogy látszódott rajta, nem most járt itt először.

A csapóajtót felnyitotta, majd intett a kezével, hogy kövessem. Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy menjek-e utána vagy sem, de végül utána iramodtam, bár fogalmam sincs, miért. Talán azért, mert úgy gondoltam, ha már idáig eljöttem, akkor kiderítem, mi az, amit mutatni akar nekem. Vesztenivalóm amúgy sincs.

Gyorsan lemásztam a rövid létrán, majd a srác után indultam, nehogy eltűnjön a szemem elől, és én itt maradjak egyedül ezen a tök ismeretlen helyen. Szerencsére megvárt, így együtt indultunk tovább az újabb szűk kis folyosón, amit csak az ő kezében tartott lámpás világított meg.

- Elárulnád végre, hogy hova a fenébe akarsz vinni? – kérdeztem meg újból egyre türelmetlenebbül, de válasz ismételten nem érkezett rá. Idegesen fújtam ki a levegőt, majd már épp felkészültem volna egy letolásra, amikor hirtelen mégis megszólalt a srác.

- Sang Hyuk vagyok – mutatkozott be, bár egyáltalán nem érdekelt a neve. De valamilyen szinten azért mégis jó volt ismerni legalább egy valakit az egész suliban. Mondjuk, nem fognak sokat látni valószínűleg, de nem számít.

- Sue – feleltem erre, mire ő egy pillanatra megtorpant, de szinte rögtön tovább is indult. Kíváncsi lettem volna az arckifejezésére, de mivel a folyosó túl szűk volt ahhoz, hogy egymás mellett haladhassunk, kénytelen voltam Sang Hyuk mögött menni.

- Nem Su Jin a neved? – kérdezett vissza, mire felnevettem. Szóval ezen akadt fenn!

- De, igen, a koreai nevem. Amerikában viszont a Sue-t használtam, így egyfajta becenévként itt is rám ragadt – vontam vállat. – Meg amúgy is jobban szeretem, mint a Su Jint – jegyeztem meg mellékesen.

- Szerintem szép név – felelte Sang Hyuk, mire halványan elmosolyodtam.

- A tiéd viszont egyáltalán nem menő – vágtam rá kapásból, mire ő halkan felnevetett. Nos, örülök, hogy ennyire értékeli a humorom.

- Szólíts nyugodtan csak Hyuknak – mondta, mire bólintottam egy aprót.

- Becenév?

- Becenév – ismételte meg megerősítésképp, amit mondtam.

Ezt a rövid beszélgetésnek nem nevezhető valamit követően ismét nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, csak csendben mentünk előre. Őszintén szólva, kicsit untam már a monoton menetelést, főleg hogy a folyosó nem igazán akart a vége felé közeledni. Arról pedig végképp ötletem sem volt, hogy hol járhatunk most, azt leszámítva, hogy valahol a föld alatt.

- Tudtad, hogy ez az iskola már a világháborúk ideje alatt is létezett? – szólalt meg hirtelen Hyuk pár perc múlva.

- Nem – feleltem -, de nem is érdekel igazán. Csak egy iskola, mit érdekel engem a múltja! Felőlem akár maga Sejong király háza is lehetett.

- Szerintem azért érdekes, és tudod, miért? – kérdezte, de nem várta meg a válaszomat, hanem rögtön folytatta. – A titkos alagutak miatt. – Nem igazán értettem, hogy mire akar ezzel kilyukadni Hyuk, de szerencsére nem hagyta itt abba. – Mivel már a világháborúk alatt is megvolt ez az iskola, szükségesek voltak titkos kimenekítő útvonalak egy esetleges támadás miatt. Nagyon sok ilyen régi épület alatt biztosan megtalálhatóak még mindig ezek a járatok. Mi is egy ilyenben vagyunk éppen – mesélte, miközben az út kezdett emelkedni, ezzel jelezve, hogy már közel a felszín.

- Ez mind szép és jó, de mire megyek én ezzel? – értetlenkedtem, mert még mindig nem találtam meg az összefüggést aközött, amit mond és aközött, amit mutatni akar.

- Csak gondoltam, még a segítségedre lehet valamikor, ha tudod, merre lehet feltűnés nélkül eltűnni a suliból – vonta meg a vállát, majd hirtelen megint megtorpant. – Megérkeztünk – felelte egy újabb csapóajtó alatt állva. Itt viszont nem volt semmilyen létra vagy lépcső, de szerencsére nem volt olyan vészesen nagy távolság a föld és a kijárat között.

- Ah-ha – válaszoltam, miközben Hyuk elkezdett kimászni innét.

Igazából, még mindig nem értettem teljesen, hogy nekem miért lenne szükségem bármikor is erre a titkos útra, de inkább hanyagoltam ezt a témát. Hyuk amúgy is egy nagyon fura srácnak tűnt, még ha most „rendes” is volt velem. Azért inkább nem akarok vele szorosabb kapcsolatot kialakítani. Ki tudja, mik derülnének még ki róla.

Miután Hyuk sikeresen kiért a felszínre, lenyújtotta a kezét, hogy segítsen nekem, de nem volt szükségem rá. Egy gyakorlott mozdulattal én is felnyomtam magam, onnét pedig már nem volt nehéz kimászni. Csináltam már ennél érdekesebb mutatványokat is, ez egészen mindennapos volt nálam.

- Egyébként te honnét ismered ezt a kijáratot? – kérdeztem tőle, miközben felálltam és leporoltam a ruhám.

- Csak érdekelnek az ilyesmik – vonta meg a vállát, mintha az olyan átlagos lenne, ha valaki titkos alagutak után kutat az iskolák alatt. Bármennyire is volt furcsa és szokatlan nekem ez, inkább nem tettem szóvá. Elég volt egy napra ennyi furcsaság.

- És most hol is vagyunk egyébként?  - váltottam inkább témát. - Örülnék, ha visszavezetnél a suliba, mert ott maradtak a cuccaim. – Hyuk erre bólintott, és megindult a megfelelő irányba, én pedig követtem őt.

Már fél tizenkettő körül járhatott az idő, mire megérkeztem a házunk utcájába. Szerencsére semmilyen fura alakot nem láttam magam körül, így már kezdtem elhinni, hogy csak beképzeltem azt is, amit tegnap este láttam. Ez volt a legkézzelfoghatóbb magyarázat, na meg így volt értelme az egésznek, elvégre mégis ki akarna engem üldözni és követni?

Már majdnem otthon voltam, amikor egy sötét árnyat pillantottam meg nem sokkal a házunk mellett álldogálni. Egy pillanatra megtorpantam, és végig futott a fejemen, hogy lehet mégsem képzeltem az egészet, de ezeket a gondolatokat rögtön elhessegettem. Nem akartam feleslegesen megint az ördögöt a falra festeni, elvégre akár a bátyám is kint lehetett, de azért óvatosan közelítettem meg a házunkat.

Az idegen elég magas volt, és kissé izmos, kezében pedig valami szatyrot vagy zacskót szorongatott. Valahogy ismerős kisugárzása volt, de a sötét miatt nem láttam belőle túl sokat. Annyit sikerült megállapítanom, hogy nem Hak Yeon volt az, mert nála magasabb volt az idegen. Ki várhat akkor még itt rám? Jae Joon, Jae Hyung vagy Shi Hyun esetleg?

Már majdnem teljesen elértem az idegenhez, amikor felismertem. Egy halk megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám, ahogy immár céltudatosan Jae Joon mellé léptem. Ő eddig nem vett észre, így kissé összerezzent, ahogy hirtelen a semmiből mellette termettem.

- Hát te? – kérdeztem, miközben mellé léptem. Feltűnően végigmért, majd ajkaira egy elégedett mosoly ült ki. Én nem néztem rá, de tekintetét magamon éreztem, így nem volt nehéz kitalálnom, hogy mit csinált.

- Nem jöttél át hozzám, úgyhogy gondoltam, ide jövök, és átadom ezt – emelte meg a szatyrot, ami nála volt. Nem kellett többet mondania, mert rögtön leesett, hogy mit hozott, elvégre én mondtam tegnap neki, hogy majd elmegyek a drogokért, de ez eddig elmaradt.

- Csak emiatt jöttél? – kérdeztem nem túl barátságosan, miközben elvettem tőle a szatyrot. Megszokásból most is leellenőriztem, hogy minden megvan-e, és szerencsére semmi sem hiányzott. Nem mintha nem bíztam volna meg Jae Joonban, de inkább biztosra mentem.

- Nem kell megköszönnöd – jegyezte meg szarkasztikusan, mire csak legyintettem egyet. – Amúgy meg nem, nem csak emiatt jöttem – folytatta immár normális hangnemben.

- Hát? – kérdeztem vissza.

- Csak szerettem volna megtudni, hogy sikerült-e meglógnod a rendőrség elől múlt éjjel! – kelt ki magából egy kissé, mire felhorkantam. Tegnap valahogy egyikőjüket sem érdekelte, hogy velem mi lesz, csak mentették a saját bőrüket. Ezen akkor nem akadtam fent, de most hirtelen elöntött a méreg. Szép kis barátok, mondhatom.

- Ha az érdekel, hogy beköptelek-e titeket a rendőrségen, akkor azzal kellett volna kezdened – válaszoltam gúnyosan, mire Jae Joon mérgében felpattant.

- Neked meg mi bajod van ma? – vont kérdőre, mire csak megvontam a vállam. – Talán az nem érdekelhet, hogy mi történt veled, miután lemaradtál?

- Hogy lemaradtam? – nevettem fel. – Meg sem próbáltatok megvárni, csak úgy megjegyezném. Talán akkor kellett volna azzal törődnöd, hogy elkaptak-e a rendőrök vagy sem.

- Neked meg mi bajod van?

- Nekem ugyan semmi. Csak gondoltam, megköszönöm, hogy ennyire foglalkoztatok velem – feleltem, de hangomból továbbra sem tűnt el a gúny és szarkazmus.

Jae Joon idegesen beletúrt a hajába, de még így sem sikerült levezetnie az indulatait. Az pedig csak még jobban felhúzta, hogy rajtam nem látszott semmilyen érzelem. Nem tudta eldönteni, hogy tényleg haragszom-e a történtekért, vagy csak poénkodom, habár a viccelődés határát már réges-rég átléptem.

- Te meg mit szívtál, hogy ekkora bunkó paraszt lettél? – hitetlenkedett a fiú, mire újból megvontam a vállam.

- Csak nyíltan kimondom azt, ami szúrja a szemem.

- Na persze – horkant fel Jae Joon. – Nem tudom, mi ütött beléd, hogy mindenáron belém akarsz kötni, de kösz, nem kérek belőle. Majd jelentkezz, ha már lenyugodtál, és normálisan bírsz kommunikálni másokkal – felelte, majd megfordult, és bármiféle köszönés nélkül lelépett.

Kioktatására csak fintorogtam egyet, nem igazán hatott rám szavaival. De miután már csak a hátát láttam, azért még bemutattam neki, majd inkább bementem a házba, hogy végre letusolhassak és lefeküdhessek aludni. Hosszú volt a mai nap.